VÁLASSZ: -

2008-03-25 10:41:20

Irigység és rosszindulat=népbetegség!!!

Tapossuk el, nyomjuk fel, és még sorolhatnám… Akárcsak a dedóban!!!
Ha visszagondolok, mi történt az óvodában?! Egyik gyerek a másikat mószerolta az óvó néninél, aki azt sem tudta, hogy kinek adjon igazat.
És ma?! A nagybetűs, felelősség teljes életben, ahol mindenki olyan makulátlanul, tisztán és becsületesen éli a pedáns életét, mi történik?!
Hát nem ugyan az, ami gyermekkorunkban? De igen! Csak épp, nem a gyermeki csíntalanság ártatlanságával, hanem a mélyről jövő, gusztustalan rosszindulattól vezérelve!
Akár merre megyek, mindenhol ezzel találkozom! Tisztelet a kivételnek!
Szemléltetés gyanánt megosztok veletek néhány személyes tapasztalatot, csak hogy megértsetek…
Péntek délután csörgött a telefonom, és egy nagyon kedves újságíró hívott a Story online-tól, s a következőt kérdezte: „Szia Réka! Olvastad, hogy miket hordanak össze rólad az egyik internetes oldalon?! „
A válaszom a következő volt: „ Hol?”  Miután megkaptam a választ-  szándékosan nem írom le a nevüket, mert még arra sem méltatom őket- eszembe jutott, hogy ez az a weboldal, ahol Norbi hónapokon át blogot vezetett, de miután többször is csalódnia kellett a „korrekt” együttműködésben, szépen búcsút intett nekik.
Bizony így van ez! Nem csak velünk, hanem nagyon sok más, közéleti személyiséggel is! Egy ideig bizakodsz, hogy az újságírók is emberek, s talán van bennük némi emberség, némi becsület, aztán egy idő után rájössz, hogy csak ideiglenes „árucikk” vagy a „piacon”, akit addig használnak, amíg lehet, majd amikor már kellőképpen megrágtak, szétcincáltak, lejárattak, kiköpnek.
Természetesen vannak megbízható, korrekt újságírók, médiumok is. Ők valahogy ráéreztek a hosszú távon történő együttműködés ízére?! Talán igen, talán nem! Egy biztos! Nem állítanak valótlan! Megbecsülik a közéleti személyiségeket! De ha belegondoltok, nem nekik van igazuk?!
Miért jó, miért éri meg egy sztárt lejáratni, bemocskolni?! 1-2 cikk, 1-2 per, s azután? Mi lesz azután? Elmondjam?!
Az, amit én is tettem! Telefonszám csere, szorgosan elmentve azon újságírók számát, akik undorító módon, a szavaimat kiforgatva szakszerűen megrugdostak a bulvár hasábjain keresztül. Hogy miért mentem el ezeknek a „hiénáknak” a számát?! Azért, hogy ha véletlenül megtudják a számom és pofátlanul, újra felhívnak egy édes kis aranyos interjú miatt, fel ne vegyem nekik a telefont…
És el vannak mentve azok az újságírói számok is, akik rendkívül jó emberek! Nem azért, mert csak jót írnak rólunk! Tévedés! Van közöttük olyan is, aki fájó mondatokat is papírra vetett már… Csak a módja, ahogyan azt tette! Na az a nem mindegy!
De visszatérve a pénteki kérdéshez, a válaszom NEM volt! Nem olvastam ezt az oldalt, mert nem érdekelnek! Ugyanis szánalmasnak tartom azokat az embereket, akiknek annyi idejük van, hogy leüljenek a gépük elé, és ahelyett, hogy valami építő jellegű dolgot alkotnának, arról fröcsögnek, hogy melyik közéleti személy, kivel, hol, mit hogyan evett, ivott, tankolt, fizetett, parkolt, dudált…
Annyira SZÁNALMAS!!!
Tudjátok, hogy ki az igazán zseni ebben a szánalmas országban?!
Győzike!!!
Győzi! Mégpedig azért, mert különböző mű sztorikat gyártva, orránál vezeti a birkákat! Mindenki fröcsög, köpköd rá, de mégis mindenki naprakész az elmúlt heti Győzike show pikáns sztorijaiból!
Ezen persze Győzi röhög, és tv műsorrá formálva, nagyon is megérdemelten súlyos pénzeket keres! Tisztelem érte! „ Ezt kell csinálni-e! More!”
Hát nem igaza van?!
A majom meg csak bambán ül a gépe előtt, és kielégülten ossza az észt. Feljelent, jól megmondja! Megmondja, leírja, név nélkül, álnéven! Mert Ő olyan tökéletes és makulátlan! De legalább igazat írna! Hozzátesz, megkomponálja, majd elégedetten hátradől, mert tett valamit az emberiségért!
Szembeköpném magam, ha ilyen lennék!
És ez a társadalom nevel új nemzedéket?! Azok az emberek mutatnak példát gyermekeiknek, akik másokat „kukkolva” ontják a mocskot?!
Milyen ember nevel, milyen embert?!
Lelki sivár, még sivárabbat!
És ezt nem a politika, nem a gazdasági válság, nem a szegénység okozza! Vidéken nevelkedtem, malacokat etettem, paprikát kapáltam, csóró főiskolásként a boldogulást kerestem, koponyaalapi törésig melóztam, de soha nem voltam irigy! Mindig csodáltam azokat az embereket, akik valamiben jók voltak, kitűntek. Példaképnek tekintetten őket, és úgy éreztem, hogy ha valamiben hiszek, és teszek azért, akkor nekem is sikerülhet!
De leírok nektek egy másik esetet is:
Kb. 3évvel korábban Budakalászon laktunk. A kisfiammal voltam terhes. Gyönyörű, verőfényes napsütésben kimentünk a kislányommal és Golden retriver kutyánkkal, Szultánnal sétálni az utcára. Lara, önfeledten futkorászott, Szultán körülötte. Tudjátok, olyan igazán idilli!
Természetesen, túl szép lett volna, ha ez a hangulat 4 percnél tovább tart, mert hogy a szomszéd úriember harci kutyája vad ugatásba kezdett. Ezzel nem is lett volna semmi baj.
Viszont az intelligens gazdi reakciója a következő volt: „ Mé nem viszi be a tetves kutyáját a háza udvarába? Elég nagy azaz udvar, tud ez a dög ott is futkározni!”
Először körbenéztem, de mivel senki más nem volt az utcában, egyértelművé vált számomra, hogy hozzám beszél!
„Üdvözlöm szomszéd! Ne haragudjon, de hozzám beszél?”
Ekkorra már kijött a kapu elé, és 5 centiről ordibált az arcomba.
„ Ki a f.szhoz beszélnék? Vigye be a k.rva kutyáját, mert hívom a sintért és szalámit csináltatok ebből a dögből!”
Ez már nekem is sok volt! Illedelmesen tájékoztattam, hogy a hangnem nem a legmegfelelőbb, főleg nem egy 2 éves kisgyermek jelenlétében, mire ő 8 hónapos, terhes kismamaként, lekurvázott!
Csak azért, mert kimertem vinni a 2 éves lányomat és Szultán kutyánkat az utcára sétálni!
Megkérdeztem tőle: „ Árulja már el, Ön normális?! Mi baja azzal, hogy én az utcán sétáltatom a kutyát?”
És kibújt a szög a zsákból!
Tudjátok mi volt a válasz?  Azt állította, hogy azért ugat és veri magát véresre a kerítés túloldalán a kutyája, mert irigy az én kutyám szabadságára!
Szerintetek normális az ilyen ember? Én voltam a hibás azért, mert egy idegbeteg állatot nevelt a kutyájából, aki a mi kutyánk láttán addig hátrált és rohant a vaskerítéshez, amíg patakokban nem folyt a vér a fejéből!
Csak azért, mert irigy az én kutyámra…
Ha ez nem velem történik meg, nem hiszem el!
Még egy utolsó észrevétel: Évek óta futok a szentendrei Duna parton heti 2-3 alkalommal Szultánnal. Ez az egyedüli sport tevékenység, ami teljesen kikapcsol. Nem kell hozzá semmi más, mit egy futócipő és egy kis elszántság…
Vasárnap délután bekocsonyáztam édesanyám utánozhatatlan kocsonyájából, és úgy gondoltam, hogy bár update 1 ez a húsvéti lakoma, mégis nyugodtabb lesz a lelkiismeretem, ha futok egyet Szultival. Norbi is velünk tartott, így a szokásos 5 kilométeres táv 10 kilométerre sikeredett. Szentendre-Leányfalu szakaszon mesés kerékpárút vezet végig, ami futásra is tökéletesen alkalmas. Vasárnap révén, rengeteg futóval, kirándulóval…
Jó ezt látni, hiszen ilyenkor picit, azt érzem, hogy az ember és a természet kapcsolata még nem szűnt meg teljesen, illetve nem számítunk ufóknak a Norbival…
De miért is kezdtem el írni a futásról?
Az egy dolog, hogy a sétányon bóklászó emberek nagy része nem engedi el a futókat, illetve a kerékpározókat. Vagy azért, mert a rossz, egészségtelen táplálkozásból adódóan le van lassulva a reakció ideje, és mire észreveszi, hogy lihegve közeledsz felé, már visszafelé tartasz, vagy azért, mert irigy! Irigy arra, hogy Te futsz, Ő meg nem! Sőt! Ő büszke arra, hogy nem sportol, és akadályozhatja a Te idióta hobbidat! Természetesen itt is van kivétel, s nekik itt, a blogomon keresztül szeretném megköszönni, hogy nem akadályozzák a sportolni vágyók munkáját!
De a legdurvább, amit vasárnap és hétfőn is volt szerencsém megtapasztalni. Illetve azóta, hogy futok!
Ahhoz, hogy a Duna parthoz lemenjek, át kell „kelnem” a 11-es úton! Szó szerint! Ez egy külön gyomorszorító pillanata a futásnak. Tudjátok, hogy miért?
Mert sokszor nehezebb feladatnak bizonyul, mint lefutni a Maratont!
Ugyanis hétvégén rengetegen mennek Visegrádra, illetve jönnek visszafelé a városba. Éppen ezért nagyon nagy a forgalom. Amikor megérkezek Szultánnal a 11-es út mellé, az elmúlt 7 évben még nem volt arra példa, hogy valaki megállt volna, vagy legalább lassítson, és átengedjen.
Az, aki futott már valaha, nagyon jól tudja, hogy milyen érzés 2-3 percre megállni, kiesni a futás ritmusából, majd újra elindulni. Nem is beszélve arról, hogy ott áll melletted egy izgága kutya, aki alig várja, hogy felfedezhesse a terepet…
Azért ma megpróbáltam, és besétáltam kutyával az oldalamon a felező vonalig. Majdnem elütöttek… De meg nem állt senki!
Rohadjak meg, hogy kijöttem! Idióta picsa! Végül is igazuk van, hiszen fél perccel később érnének haza, vagy a visegrádi étterembe, ha lassítanának és átengednének…
Hát egy szó mint száz… ilyen országban élünk!!!
Csak irigykedünk, mocskolódunk…
Érdekes! Senki nem irigyeli a másiktól a kínkeserves munkát, az át nem aludt éjszakákat, a korai ébredéseket… Csak a sikert! Az új autót, a nagyobb lakást…
Amikor megkapom, hogy bezzeg nekem könnyű, akkor szánalommal mosolygok…
Egy nagyon kedves barátnőm, aki szintén velünk utazott Törökországba, azt válaszolta, az sms-re, amit az utazás előtt írtam neki hajnali 4 órakor „ Editkém! Ébren vagy? Én már edzek…”
„ Rékám, nagyon komoly vagy! Ezt bezzeg nem irigyli tőled senki!”
És milyen igaza van! Mint ahogyan azt sem, amikor az egész nyarat végig dolgozzuk. Péntek, szombat vasárnap, 30-35 fok melegben járjuk az országot, egyik helyszínről a másikra, hogy megmozgassuk az embereket… Szívből, hittel, szeretettel…
Se hétvége, se nyaralás. Nem azért írtam, hogy panaszkodjak, és hogy sajnáltassam magunkat! Szó sincs erről!
Csupán csak azért, hogy ezért soha senki nem jelentkezik…



Címkék: 98
Értékelés: 2.05972 Hozzászólások: ()
2008-03-18 12:57:07

Nagy segítség az édesanyám…

Sokszor felmerül a kérdés: Mi a legjobb gyermekeinknek?! Ki vigyázzon rájuk, ha mi távol vagyunk? Adjunk neki cumit, vagy sem? Mikor adjuk közösségbe? És még sorolhatnám…
Kérdések tömkelege! És mindenki mást mond! Egy biztos! Mindenki a legjobbat szeretné adni, biztosítani gyermeke számára.
Én, amikor kislányunkkal, Larával várandós voltam, elhatároztam, hogy ha Lara megszületik, mindent én magam fogok megtapasztalni a kicsit körülvevő nehézségek, akadályok terén. Ez mindaddig tartott, amíg haza nem mentünk a kórházból, és eljött az első fürdetés ideje…
Soha nem felejtem el…
Norbival álltunk a fürdőszoba közepén, kezemben életünk kincsével, Larával. Mindent szakszerűen felmelegítettünk, ellenőriztünk, és Lara mégis sírt. Utólag visszagondolva egy apróság volt a könnyek okozója, én mégis kétségbeesetten hívtam édesanyámat telefonon, hogy a segítségét kérjem. Ez 2003 októberében volt, és azóta is Ő az, akire mindig, mindenben számíthatok! Legyen az egy lázas éjszaka, egy térdhorzsolás, vagy éppen egy meggy mag lenyelése…
Milyen érdekes! Gyermekkoromban az édesanyám volt az, akihez ha bármi sérelem ért odaszaladtam, odabújtam, minden bánatomat elpanaszkodtam, s óvó ölelése, nyugalmat adó szavai egy pillanat alatt békét varázsoltak körém. Tudtam, hogy amíg Ő van, addig nekem semmi bajom nem eshet…

Eltelt azóta, sok-sok év, és ez az érzés, még ha picit csökkent is, mégis itt él bennem, és megmaradt. Ő az első ember, akit minden reggel felhívok, s Ő az utolsó, akitől este telefonon elbúcsúzom… Úgy, mint régen, amikor kislányként kiszaladtam a konyhába, és egy puszival nyugtáztam, hogy édesanyám a közelemben van.
Olyan furcsa! Olyan nagyon sokszor elgondolkodom a gyerekekkel kapcsolatos dolgokon! Nem tudom, hogy azon kedves blog olvasók, akik gyermekes édesanyák, hogy állnak a gyermekneveléssel, de bennem számtalanszor felmerül a kérdés: Vajon mindent úgy csinálok, ahogyan kell?! Elég következetes vagyok, vagy túl engedékeny?! Megszidjam, ha rosszat tesz a kicsi Norbi, vagy hagyjam, hogy megtapasztalja cselekedetének a következményét?! És még sorolhatnám…
Egyszóval: Jól csinálom-e?!

Ilyenkor édesanyám és az óvó néni is megnyugtat, hogy mindent úgy teszek, ahogyan kell, én azért mégis azt tapasztalom, hogy a legtöbb, felnőttkorban „előbukkanó”, sérelemnek, traumának az oka, a gyermekkorban keresendőek!
Éppen ezért, nagyon nagy a felelősség rajtunk, szülőkön!!!
Világ életemben nagycsaládra vágytam. De soha nem hittem volna, hogy ennyire összetett, ennyire bonyolult egy pici gyermek lelke. Annyira ártatlanul tiszták, annyira kedvesek és őszinték… Minden egyes simogatás, minden egyes mosoly…
Ezt szeretném számukra megóvni!
Tudom, hogy nem lehet, hiszen az évek múlásával, őket is eléri majd a nagyvárosi közöny, de amíg lehetőségem van rá, olyan közeget szeretnék számukra biztosítani, ahol szeretet és béke veszi körül őket. Amikor Norbi esténként hazaér és magához ölel, a szemem sarkából sokszor látom a gyerekeket, ahogy ártatlan kis szemeikkel minket kémlelnek. Apát és anyát! Megfeledkezve önmagukról, először picit bambán, szájtátva állnak, majd amikor észreveszik, hogy nézzük őket, elmosolyodnak, és a kisfiam ilyenkor megkérdezi: „Anyuci! Szejeted apát?”

Mennyire fontos lehet ez nekik! Vajon mi játszódhat le ilyenkor a kicsi lelkükben?!
Egy biztos! Béke van a lelkükben. Béke és mérhetetlen szeretet, önzetlen elfogadás!
Elfogadás, melyet pici koruktól kezdve tudatosan beléjük neveltem.  Nagyon fontosnak tartottam, hogy inger gazdag környezetben nőjenek fel. Lássák, és érezzék azt, hogy az élet adta lehetőségekért, az értékeinkért nap, mint nap meg kell dolgozni!
Nem lehet akármikor játékot, mesekönyvet vagy mese dvd-t venni, vigyázni kell rá, meg kell becsülni, hiszen minden, amit megveszünk sok munkába, és pénzbe kerül.
Éppen ezért havonta egyszer 2-3 napot vidéken töltenek édesanyámnál az unokatestvérekkel, ahol megtapasztalhatják a vidéki élet színes, nyitott, vidám, ám gondtalannak egyáltalán nem nevezhető oldalát is.
Mindig is szerettem volna, ha kapnak egy kis ízelítőt abból, amiben én felnőttem. Ne csak mesekönyvből ismerjék a kiskacsát, a tyúkokat, a kismalacot. Ne jelentsen számukra nehézséget összeszedni a tojást, a kerti veteményesben mamával elduggatni a hagymát, leszedni a paradicsomot, kimenni a határba és megnézni az aratást, hemperegni a búzában…
Egyszóval mindazt, amit gyermekként én is átéltem, megtapasztaltam, és rendkívül élveztem!

Fontosnak tartom, hogy ne egy rózsaszín burokban, hanem a lehetőségeinkhez mérten, boldog gyermekkort biztosítva, az életre neveljük őket!
Édesanyám rengeteget segít a gyerekek körül, fizikailag, de sokszor telefonon keresztül is! Az elmúlt évek során rájöttem és megtapasztaltam, hogy csak és kizárólag Ő az a „külső” segítség, akiben feltétel nélkül megbízhatok!

 



Címkék: 2
Értékelés: 4.56142 Hozzászólások: ()
2008-03-05 11:50:58

Édesapa csak egy van…

Kislányként úgy gondoltam, hogy Ő az az ember, aki mindig mellettem lesz, akire mindig, mindenben számíthatok, akit soha nem ér el az idő múlása.
Ő volt az, akinek naphosszat elüldögéltem az ölében, aki mellé minden vasárnap reggel bebújtam az ágyba, és a reggeli matinén kacarászva vártuk, amíg édesanyám elkészíti a vasárnap reggelek elengedhetetlen reggelijét, a fokhagymás pirítóst.
Sokat, nagyon sokat jelentettek nekem azok a pillanatok…
Sokat jelent nekem az édesapám… „Édes”, ahogy mi szólítjuk!
A mai napig nem tudom, hogy miért nem apának, apucinak, édesapának hívtuk őt?! Talán édesanyámtól indult ez a kedves megszólítás, s természetes volt, hogy mi is így hívjuk. Amikor kamaszodtam, furcsa volt az aktuális barátom előtt így nevezni őt, de soha nem szégyelltem. Sokszor a mai napig azt gondolják, - ha egy-egy telefonhívásomnál  amikor édesapám hív és a hívását fogadva beleszólok, hogy „Szia Édes!” - Norbival beszélek.

Norbi és az Édesapám…
Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy mi a hasonlóság a számomra fontos, két ember között?! Van-e közöttük egyáltalán hasonlóság?! S mindig rájövök, hogy az ember nem szaladhat el, nem hunyhat szemet az élet biológiai tényszerűségei előtt!
Mit értek ez alatt? Azt, hogy copfos, pusztamonostori, majd jászberényi kislányként, gondtalan gyermekként a szüleim és a bátyám jelentettek számomra mindent. Édesapám óvó ölelése, biztonságot adó jelenléte. Elég volt csak rám néznie, a pillantásában benne volt minden. Szavak nélkül megértettük egymást… Soha egy hangos szó. Békés, érvekkel teli, megnyugtató szavai mindig kordában tudták tartani „rák” lelkemet… Egyszóval, nagyon értett hozzám!
S hogy jön ide Norbi?! Mindazt, amit az előbb leírtam, a férjemben megtaláltam! A békét, a nyugalmat, a biztonságot, az őszinteséget, a szavak nélküli megértést…
Rádöbbentem, hogy egész életemben olyan társat, olyan embert kerestem magam mellé, mint amilyen az édesapám…
Mennyire meghatározó a gyermekkor! Mennyire meghatározó a szülői minta!
Mennyire nagyon fontos a „teljes” család! Az édesapa szerepe egy kislány, majd egy nő életében…

Az elmúlt napokban, kezembe került Havas Henrik: Méhkirálynő című műve. Akik olvasták, azok közül sokaknak most biztosan a bedrogozott, prostituáltnak vélt Kelemen Anna „elrettentő” szexuális történetei jelennek meg. Érdekes! Nekem nem! Tudjátok én, mit olvastam ki a sorok közül?!
Van egy lány, a lelke mélyén, nagyon magányos lány, Kelemen Anna, aki fejezeteken át, könyörög az édesapja figyelméért, az édesapja szeretetéért…
Szó szerint könyörög!
Kérdem én, nem vagyunk felelősek a gyermekeink felnőtté válásában?! Nem vagyunk felelősek abban, hogy milyen emberekké válnak?! Testileg, lelkileg, fizikailag, pszichésen…?  De igen! Csakis rajtunk múlik, hogy gyermekeinkből milyen felnőtt válik! Tud-e majd szeretni?! Ki tudja-e mondani a benne rejlő gondolatokat?! Ki tudja-e majd fejezni az érzéseit?!
A gyermekvállalás nem csak arról szól, hogy megtanítsuk pohárból inni, bilibe majd wc-be pisilni gyermekünket, megtanítani biztonságban áttérni az úttesten… Sokkal többről!
Tévedés ne essék, nem észt fejtek, még mielőtt „jóindulatú” hozzászólások születnének… Ez az én véleményem!

Visszatérve Édesapámra… Egy nagyszerű ember!
60 éves lett… Istenem! Ha megállíthatnám itt és most az idő múlását!
Egyet biztosan tudok! Biztosan belehalnék, ha elveszíteném őt!
Ha egyszer már nem lesz Velem, ott és akkor a szívemnek egy része meg fog halni, Vele együtt…
 



Címkék: 12
Értékelés: 3.65432 Hozzászólások: ()
2008-03-03 14:29:22

A befejezés...

Egyre többször jutnak eszembe a gyermekkorom napjai, órái, percei. Mennyire gondtalan volt... Mennyire szép és kerek volt minden... El sem tudtam képzelni, hogy egyszer majd vége lesz. Amikor megkérdezték a "felnőttek" hogy mi szeretnék lenni, ha majd egyszer nagy leszek, mindig azt feleltem, hogy "felnőtt".
 Ilyenkor csak mosolyogtak, és azt mondták: "Addig jó, amíg ilyen kicsi vagy..."
Akkor nem értettem, ma már tudom, hogy miről beszéltek! A gondtalanság, a szülők melletti biztonság bástyáiról. Azokról a falakról, melyeket most nekem, a Norbival nekünk kell felhúzni a gyermekeink számára! Akármikor belegondolok rájövök hogy, attól a perctől kezdve, amikor gyermekünk megszületik, megkapjuk az élet legnagyobb felelőségét! Minden téren!
Apropó gyerekek! Lara és a kicsi Norbi édesanyámnál töltik a hétvégét, mivel édesapámnak tegnap (szombaton) volt a hatvanadik születésnapja. Csodálatos, s egyben sokkoló volt szembesülnöm azzal, hogy az édesapám 60 éves lett... Látni, hogy az erővel teli, 185cm magas, mindig kimért, mindig nyugalmat és biztonságot adó "óriás ember", az édesapám feje fölött is elteltek az évek... De nem szaladok előre, erről majd részletesebben beszámolok következő blogomban...
Egyszóval, a gyerekek ottmaradtak édesanyámnál vasárnap estig, éppen ezért most itthon meghitt csend uralkodik a házban. Írás közben pedig nagyon jó, ha az ember csendben tud lenni. Együtt a gondolataival, együtt az emlékeivel...
Norbi a hamarosan megjelenő Utolsó titok című könyvén végzi az utolsó simításokat, én pedig a nappaliban bekapcsoltam nagyon kedves barátunk Havasi Balázs zongoraművész Infinity című CD válogatását, és nekikuporodtam hogy befejezzem a Nagy Fogyással kapcsolatos élményeimet.

Sokszor hangzik el a mondat: "Minden csoda három napig tart..."
Lehet, hogy így van, csak sokan azt felejtik el, hogy ez a műsor nem három napig tartott, a házban lakó emberek nem három napig "küzdöttek" azért, hogy az álmaikat valóra váltsák... Én személy szerint úgy érzem, hogy nem kapták meg a méltó elismerést, ezek a nagyszerű emberek!
Talán azért, mert csak "eszközök" voltak egy új műsorhoz, valami új bevezetéséhez, megalapozásához...
Nem tudom, és hogy őszinte legyek ez a része nem is érdekel!!! Erről megvan a véleményem, de azt megtartanám magamnak...
De kérdem én! Felmerült valakiben a gondolat, megfogalmazódott valakiben  a kérdés, hogy milyen elismerést kaptak azok, akik a dobogó 2. 3. helyén álltak?!
Mi van azzal a többi résztvevővel a műsorból, akik éjt nappallá téve küzdöttek?!
Elmondjam? A válasz nagyon egyszerű: SEMMI!!! A nagy büdös SEMMI!
Szinte hallom azon kedves olvasóim szavát, akik most azt mormolják az orruk alatt, hogy: „ Na! Réka beindult... Nem tudnak veszíteni, elkezdte védeni a kék csapat tagjait, azért mert nem kaptak semmit!"
Még most, a mondandóm elején szeretném leszögezni, hogy szó sincs erről!
Mielőtt ítélkeznénk, gondoljuk csak át!
Bent vagy egy házban. Elzárva a régi életedtől, elzárva a szeretteidtől - férjedtől, szerelmedtől, gyermekeidtől, édesanyádtól...- , és egy kereskedelmi csatorna műsorában, egy ország színe előtt kell bizonyítanod. Nem kell, de mégis úgy érezted, amikor jelentkeztél a műsorba, hogy a televízióban, az emberek szeme előtt majd könnyebb lesz...
Persze közben kiderült, hogy korántsem olyan könnyű, de már bevállaltad, és lesz, ami lesz, végigcsinálod...
És amikor kiestél, amikor megmérettettél, s talán a dobogó 2. 3. fokáig is felküzdötted magad, akkor ott állsz egy élő műsorban, és még csak annyira sem méltatnak, hogy egy hangos tapssal, egy üveg borral, vagy teljesen mindegy, hogy mivel "kiszúrják" a szemed...
Hát nem szánalmas?!
Higgyétek el, hogy nem az István győzelme bánt, szívből gratulálok neki - mint ahogy azt Norbival meg is tettük a finálé után-, embertelen, amit végig csináltattak vele, és amit Ő vakon végigcsinált...
De miből tartott volna valami kis apró csekélységgel gratulálni Edinának, aki az abszolút női győztes lett?!
Miből tartott volna gratulálni Petinek, aki 3 %-al maradt le a nála 40 kilóval magasabb súllyal induló István mögött?!
Gábornak, aki ha józan paraszti ésszel végiggondoljuk, szívbeteg, leszázalékolt rokkant nyugdíjasként konkrétan végig veszélyeztette az életét ezzel a terheléssel! Emberek!!!
Be sem szabadott volna válogatni! Mi van ha meghal a műsorban?! Ki felelt volna érte? Norbi? Azért mert az Ő csapatába OSZTOTTÁK be Gábort?! Ugyanis, nem a trénerek, hanem a szerkesztők választották ki, hogy ki hogy melyik játékos, melyik edzőhöz kerüljön?!
Kriszti, aki 6 kisgyermek édesanyja, Kálmán, Bogi a csapatunkból, Anikó, Anita, Zsófi, Misi...
Mit kaptak ők?... Semmit!!!
Javultak az egészségügyi értékeik, csökkentek a ruha méreteik, de miért nem lehetett ezeket az emberek a műsor végén név szerint legalább megtapsoltatni?! Miért?!
Tudjátok, hogy miért?!
Azért, mert sem a szerkesztők, sem a műsor producere nem érezték át egyetlen pillanatig sem azokat a kínkeserves párbajokat, azokat a kínkeserves órákat, amiket ezek az emberek végigküzdöttek! Napokon, éjszakákon át! Végig küzdték, hogy nehogy kudarcot valljanak...
Őszinte legyek? Én, Rubint Réka, nem biztos, hogy végig tudtam volna csinálni... azt, amit ők, azt amit az utolsó hetekben és napokban Edina és Peti csinált!
Napi 3x-4x 1.5 óra edzés folpack-ba betekert testtel, sótlan étrend, csak és kizárólag ásványvíz és üres tea, 1 maximum 1.5 liter.  Embertelen!!! Minden áldott nap!
A legvégén már ott álltunk a futó és taposó gép mellett és mi nyomkodtuk a sebesség, emelkedő fokozat gombjait a Norbival, mert annyi erejük sem volt… A végsőkig küzdöttek, és én ezért mélyen meghajlok előttük!
Vizl Péter "MINDEN TELJESÍTMÉNY FELÜLMÚLT"!  Az elmúlt 29 évemben nem láttam még embert, aki ilyen hittel és kitartással, TISZTA MÓDSZERREL, így küzdött volna!
Soha nem felejtem el a végső mérlegelés előtti hétvégét... Amíg élek nem felejtem...
Hiába edzett, hiába szaunázott, már nem izzadt, nem tudott izzadni… Nem volt mit!
Holt sápadtan, önmaga árnyékaként próbálta még és még lejjebb tornázni a kilókat, de 84-nél megállt! Nem tudott tovább fogyni, nem volt miből...
Ott a férjem, Norbi azt mondta, hogy elég! Nem járul hozzá, hogy Peti 1 perccel is tovább sanyargassa magát! Megitatta, Peti jobban lett, így mérlegelt másnap reggel 87 kilóval...
próbáltam leírni, mindazt, amit mellettük, velük átéltem, de ha őszinte akarok lenni, nem lehet...
zont senkinek nem kívánom, hogy átélje, és kipróbálja azt, amin ők lelkileg és fizikailag keresztül mentek!
Norbival mindketten igaz jó embereket ismerhettünk meg a kék csapat, a mi kis "icikéink"személyében, de egy biztos: Ha még egyszer csörögne a férjem telefonja, hogy hamarosan forgatják a Nagy Fogyás második részét, és újra rá gondoltak trénerként, nincs az a pénz, nincs az a hatalom, nincs azaz ajánlat, amiért engedném, hogy újra belevágjon – bár ahogy ismerem, Ő szívesen menne-!
SOHA!!! Soha többé nem engedném, hogy keresztül menjen mindazon, amin ma már túl van.
Lara és a kicsi Norbi, még ma is kérdezgetik, hogy mikor megyünk a ducikhoz? A mellékelt képek hangulata talán megmagyarázza, hogy milyen volt velük együtt lélegezni...



Címkék: 5
Értékelés: 3.26663 Hozzászólások: ()

BLOG LEÍRÁSA

Sportról, családról, a munkámról, magamról...

MAGAMRÓL

Fitness edző. DVD: Add önmagad! 1., Add önmagad! 2., Az igényes nők edzésprogramja, Légy bombajó kismama!, Add önmagad! 3. A tökéletes alakodért

ÜZENŐFAL

2008-04-14 22:24:38 Andi Kedves Réka!
Nagyon tetszik a blog.
Én csak annyit szertnék mondani, hogy csak így tovább, nagyon jó vagy abban amit csinálsz és ne törődj azokkal, akik bántanak!
Cak féltékenyek arra, amit elértél KEMÉNY munkával.
Köszönöm, hogy vagy és segítesz az emebereknek.

2008-04-14 19:23:42 Tóth Éva Szia Réka!
Az RR stars kollekcióhoz hozzá lehet jutni valahogy?

2008-04-12 18:28:30 Martina Szia Réka!
Remélem emlékszel még a március 31.-ei napra,amikor eljöttél hozzánk Nyíregyházára a Bem József Általános Iskolába.
És el tudnád küldeni azokat a képeket ami ott készült?Az e-mail címem:cs_tina@freemail.hu
Előre is köszi. :)

2008-04-11 08:29:14 Norcika Szia Réka!
Megszeretném kérdezni,hogy milyen gyakorlatokat és mit lehet ennem ,ha csak formásodni szeretnék!
Előre is köszönöm!

2008-04-10 15:46:33 Vica Jópofák vagytok, hogy nem jelenik meg a hozzászólásom.

2008-04-10 12:59:22 anyuka88 Szia Reka!En egy londonban elo magyar vagyok.Gratulalni szeretnek neked es a parodnak es sok sikert kivanok a jovoben is. Egy gyerekem van es nagyon meghiztam a segitsegedet kernem a
lefogyashoz.hallottam egy fogyast segito tabbletarol csak nem tudom a nevet.valoban hatasos?

2008-04-10 10:45:33 izi Hu-ha!Akinek nem szimpatikus a Réka miért olvassa a blogját?Inkább tornázni kéne hogy ne legyen ennyi mocsok az emberi testben,erőt gyüjteni és szeretni.

2008-04-09 16:40:31 Mrs.Robinson Szia Reka,mea culpa,hogy en itt ekezet nelkul de egy ideje kulfolodn elek.Szoval.annyi mindent tudnek es szeretnek irni,de a legeslegfontosabb:teljesen indifferens,hogy kis es mit gondol,ha van celod(barmi is az)ha van hited(barmiben)akkor kuzdj,menj,csinalj.Mindig lesznek "masok"-egyfajta reakciokent Rad, az eletedre(amirol nem tudnak),a kulsodre.Na ilyenkor kell szelektalni.Nyilvan nem kellemes negativ prekoncepciokat hallgatni-de eza piros szonyeggel jar.
Norbinak annyiban igaza van,hogy felesleges mindent kimondani,elmagyarazni"en nem is ugy ertettem.."nem is olyan vagyok" mert csak belebonyolodsz es taptalajt adsz arra,hogy kiforgassak a szavaidat.Csak onmagunknak kell megfelelni,es elszamolni.Nem attol leszel szebb vagy jobb,hogy a taxis mit mondott.Szoval,az ero legyen veled:-))

2008-04-09 14:37:55 Norci Szia Réka!
Megszeretném kérdezni hogy milyen gyakorlatokat kell csinálnom és mit lehet ennem ,ha csak formásodni szeretnék?

2008-04-09 10:53:56 szabina Kedves réka!Az én véleményem egyetért a tiéddel mert a mai világban nagy az irigység és a rosszindulat persze vannak kivételek!Én egy31 éves 2gyermekes anyuka vagyok olyan helyen lakom ahol az emberek mindig a másikkal foglalkoznak nem magukkal biztos lenne mit sepregetniük

2008-04-07 19:34:36 Noémi Szia Réka! Nem tudom,hogy emlékszel de az egészséghétre jöttél edzést tartani hozzánk Nyíregyre.Mikor fogod leírni ide?:)

2008-04-07 01:24:28 Viktoria nagyon jol nezel ki ket gyerek utan.gratulalok.
en kanadaban elo magyar vagyok,e gyerek edesanyja s itt kanadaban is az egy mentseg hogy valaki kover de van gyereke.
szomoru.s igaz hogy a magyar rosszindulatu s massal torodik nem a maga eletevel.sok sikert mindenhez

2008-04-06 14:30:37 Zita Kedves Réka!Szeretném kérdezni, hogy hol tudnék hozzájutni az Add Önmagad 3-hoz mert egy boltban sem találom.illete hallotam hogy áprilisban kerül a polcokra a legujjabb dvd amin 5*20perc látható.Baja környékén lakom.
Köszönettel: Zita

2008-04-06 10:30:07 Benedetta majd a máec. 31-i képeket valaki el tudja küldeni(tudod réka akkor volt a bem jószef ált. iskolában az egészség hét)az e-mail címem: beni0630@freemail.hu! előre is köszönöm!

2008-04-03 13:46:41 edo Kedves Réka!
Csak azt szeretném megkérdezni hogy áprilisban mikor várható az új dvdéd? nár nagyon várom!!!

2008-04-02 19:28:16 Violetta Szia!Mindennap tornázok a bnőmmel a kazijaidra,nagyon jó!Régebben azt hittem,h hülye vagy,de nagyot tévedtem!Fantasztikus vagy!Ne foglalkozz azokkal akik irigyek rád!mutasd meg hogy különb vagy náluk!Engeem is sokan megvetnek,de nem foglalkozok velük,mert tudom h a te segítségeddel lefogyok!Puszi

2008-04-01 18:15:22 Kriszti Szia Réka!
Ma csináltam a 2. videodatm és nagyon fárasztó volt de jó is:)
remélem mégsokáig fogom folytatni és nyárra majdnem olyan tökéletes alakom lesz mint Neked:)..vagy csak 1 kicsit hasonlítson:D.
Köszi szépen, szia:)

2008-04-01 14:56:45 benedetta Kedves réka! remélem emlékszel a március 31-re a Bem József Álltalános iskolában. mert majd a képeket el tudnád küldeni a beni0630@freemail.hu e-mail címre. előre is köszönöm!:)

2008-04-01 14:30:58 mondik Szia Réka!
Nem értem, hogy miért zavar az, hogy sokan nem szeretik azt, amit és ahogyan csinálsz. Végülis: nem a szeretetükből, hanem a pénzükből és a hiszékenységükből élsz meg. Nem is akárhogy :).

2008-03-31 20:07:25 Kingi Volt nálunk Réka Nyíregyházán jól megtornáztatott minket
aranyos kedves!!!!!!!

© StoryOnline 2007